Kinek a döntéseit hozom meg?

Kislányként talán úgy hittük, hogy felnőttnek lenni szabadságot jelent. Hogy a felnőttek tudják, mit akarnak, és szabadon döntenek. Aztán felnövünk, és sokszor mégis azt érezzük: akkor vagyunk szerethetők, ha mások elvárásainak felelünk meg. Hova is lett a szabadság? Mi történt közben? Hogyan hatnak ránk a gyerekkori élmények, és mit kezdhetünk ezekkel most, felnőttként? Ez a cikk a "jókislányság" láthatatlan női mintázatát tárja fel, amely észrevétlenül irányíthatja az önmagunkhoz és környezetünkhöz fűződő kapcsolatunkat.

Van a szeretetnek ára?

Gyerekként a túlélésünk kulcsa, hogy elfogadjanak bennünket a családunkban. Az életút legkorábbi szakaszában, amikor annyi minden fontos esemény történik velünk, kiszolgáltatottak vagyunk, így alapvető fontosságú, hogy milyen környezet vesz körül minket. Az elsődleges gondozónk, aki általában az édesanyánk, akkor tud odaadóan nevelni minket, ha elfogadással és szeretettel fordul felénk, ezáltal megtart és biztonságot ad nekünk.

Azonban előfordulhat (és a gyakorlatban sokszor előfordul), hogy ez az anya-gyermek kapcsolat nem alakul gördülékenyen. Ilyenkor az elfogadás lehet, hogy feltételekhez kötődik, és gyermekként úgy érezhetjük, hogy akkor kapjuk meg a biztonságot és a szeretetet, ha teljesítjük az elvárásokat, ha szeretetre méltók leszünk, rászolgálunk, hogy annak tartsanak minket. Ilyenkor igyekszünk annak a kedvében járni, akitől a szeretetet várjuk, és "jól" viselkedni.

Gyermekkorban sok mindent először tapasztalunk és tanulunk meg, jellemzően azok a tulajdonságok és viselkedések erősödnek meg, amelyeket a környezetünk támogat, leginkább az anyánk, apánk, akik nevelnek minket. Az ő pozitív visszajelzéseik erősítenek meg abban, hogy ahogy viselkedtünk, az elfogadható volt, és a negatív következményekkel járók pedig felhívják a figyelmünket arra, hogy a viselkedésünk nem aratott sikert a közvetlen környezetünkben.

"Nehogy teher legyek"

Ha gyerekként olyan családba csöppentünk, ahol a feltétel nélküli elfogadás sérült, azt gondolhatjuk, hogy velünk van a baj. Biztos nem próbálkoztunk elég erősen, biztos nem tanultuk meg elég jól a "leckét". És nagyon keményen tudunk próbálkozni annak érdekében, hogy megkapjuk a hőn áhított elfogadást.

Ha a családban nem örülnek a feltűnő vagy harsány viselkedésnek, akkor visszafogjuk magunkat. Ha azt látjuk a szüleinken, hogy kellemetlen számukra, hogy megosztjuk a dühünket, inkább magunkban tartjuk. Ha úgy érezzük, hogy valami rosszat csináltunk, inkább elsunnyogjuk. Ha bántott valaki, vagy olyan helyzetbe keveredtünk, amit egyedül nem tudunk megoldani, lehet, hogy már el sem mondjuk. És így nem osztjuk meg a világgal, a világunkkal, hogy milyenek vagyunk mi, lassan eltávolodunk saját magunktól is annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk a szeretet forrásához, a szüleinkhez. Meghúzzuk magunkat, nem akarunk "útban lenni", "teher lenni", az elvártaknak megfelelően viselkedünk, de közben elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal.

Megjelenik a belső kritikus

A fejlődésünk során természetes folyamat, hogy a szüleink hangja belsővé válik: már nincs is szükségünk rá, hogy tőlük halljunk bizonyos mondatokat, leszidjanak vagy megdicsérjenek, már önmagunknak, önmagunkban mondjuk ki őket. Viszont nem mindegy, hogy milyen üzenetet hordoz ez a belsővé vált hang.

Egy hibázás esetén megszólalhat az, hogy "oké, ez így nem működik, megpróbálom még egyszer, máshogy" vagy az is, hogy "na, ezt is jól elbénáztam, megint...". Valószínűleg a második után kevésbé van kedvünk újra próbálkozni.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon ezek között a hangok között hol vannak a mi gondolataink és hol a szüleinké? Valóban önmagunkért választunk egy bizonyos utat, vagy másoknak kedvezünk?

Valóban a saját döntéseinket hozzuk meg?

Ha a szüleinktől pozitív üzenetek épültek be, és a külvilág visszajelzése is megerősíti bennünket, akkor az egy szuper együttállás. Viszont, ha negatív üzenetet kaptunk örökségül (pl. "túl sok vagy" vagy "nem érdemled meg"), elérkezhetünk egy ponthoz, amikor észrevesszük, hogy a döntéshozatalunk alapja, hogy a környezet mit fog szólni ehhez, nem pedig az, hogy mi hogyan cselekednénk legszívesebben. És lehet, hogy már nem is tudjuk, hogy mi a jó nekünk, mert olyan régóta követjük azt, amit szerintünk elvárnak tőlünk a szeretet érdekében.

Már nem tudjuk, hogy a saját szívünk kívánsága mi, de azt igen, hogy anyukánk mit mondana ebben a helyzetben. Pedig már felnőttként nem függ a túlélésünk a szüleinktől, önállóan tudunk mérlegelni, és a döntéseink következményeit is jobbára mi viseljük, mégis... Mégis a korai élmények között ott van, hogy tennem kell valamit azért, hogy szeressenek.

Ha nem jól döntök, mérgesek lesznek rám és nem fognak elfogadni, szeretni, egyedül maradok. Ha ez az érzés felerősödik, akkor hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani azt, amit valóban mi szeretnénk: úgy döntünk, ahogy más elvárja tőlünk.

Milyenek is a jókislányok?

A jókislány-szindróma fogalma pont ezt a jelenséget foglalja össze: úgy viselkedünk felnőttként, ahogy azt kislány korunkban elvárták tőlünk annak reményében, hogy ezzel majd elnyerjük a szüleink elfogadását, szeretetét.

Ez nem egy hivatalos pszichiátriai diagnózis – a "szindróma" kifejezés megtévesztő lehet, sokkal inkább annak a rendszerszintű szocializációs mintázatnak az összefoglaló neve, amely során az egyén viselkedése mögött meghúzódik a szándék, hogy megfeleljen másoknak.

Fontos megjegyezni, hogy ez a férfiakat is érintheti, ám rájuk más társadalmi elvárások nehezülnek. Nőként többek között olyan kimondott vagy kimondatlan elvárások merülnek fel, hogy legyünk simulékonyak, a legkevesebb feltűnéssel legyünk jelen, ügyelünk rá, hogy ne legyünk "túl sok", inkább rendelődjünk alá, nyomjunk el bizonyos érzelmeket, pl. a dühöt. A családi üzenet ennek sokszor megfelel, gyakori, hogy ezt erősítik meg gyermekkorunkban, ezt tanuljuk meg, mint követendő mintát. Viszont később ez már nem szolgálja az érdekeinket, hiszen így nem tanulunk meg pl. döntést hozni vagy határokat húzni.

Mindenem megvan - mégsem vagyok boldog

Sok esetben felnőttként ébredünk rá, hogy tulajdonképpen nem is azt csináljuk, amit mi szeretnénk. Bűntudatunk van, ha önmagunkat választjuk és nem a külső elvárásoknak való megfelelést. Nem állunk ki önmagunkért, és hagyjuk másoknak, hogy átgázoljanak rajtunk, nem húzunk határokat. Nehéz megállni pihenni, inkább túlvállaljuk és kizsigereljük magunkat, mert akkor milyen szorgalmasnak és értékesnek látszunk.

Közben pedig lehet, hogy egy olyan életet élünk, amelyben nincs hely önmagunk számára.

És mi viseljük a következményét, hiszen nekünk nehéz reggel felkelni, mi nem tudjuk, hogy miért nincs kedvünk bemenni dolgozni, miért vagyunk motiválatlanok, miért nem vagyunk elégedettek az életünkkel, pedig tényleg minden okunk megvan rá: kipipáltuk a családi ház – gyerek – karrier szentháromságot, és mégsem vagyunk boldogok... "Biztos ez is a mi hibánk." – szólal meg a kritikus belső hang. A szenvedély hiánya, az önostorozó hangok felerősödése, annak képtelensége, hogy önmagunkat helyezzük előtérbe a saját életünkben szintén jellemző. Vajon megtehetem én ezt? Meg van engedve nekem? Ki engedi meg? És egyáltalán, ki vagyok én a külső elvárások és megerősítések nélkül? Szerethető vagyok-e én önmagamban?

Nem a mi hibánk, de a mi felelősségünk

Felnőttként nagyon nehéz ezekre a mechanizmusokra rálátni, hiszen sok éven át, fokozatosan alakultak ki, és már annyira olajozottan működnek, hogy szinte fel sem tűnik, átszőtték a hétköznapjainkat, a gondolatainkat.

A hiba abban a gondolatban van, hogy tennem kell valamit a szeretetért, mert különben nem adatik meg.

Mindenki szerethető, és gyermekként ezt az elfogadást és szeretetet mindenkinek meg kéne kapnia anélkül, hogy azok kimondott vagy kimondatlan feltételekhez kötődnének. És fájdalmas, dühítő vagy szomorú érzéseket kelthet, ha mi nem kaptuk meg ezeket.

A gyakorlat sokszor azt mutatja, hogy a szeretettség érzése akkor sem érkezik el, amikor mindent megtettünk érte. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy a mi szüleink nem szerettek. Sokkal inkább jellemző, hogy nem volt erre minta a korábbi generációk között, hogy hogyan kell kifejezni és kezelni a szeretetet, a dühöt vagy más érzéseket, amiktől azt érezheti egy gyermek, hogy elfogadja a környezete.

De miért is fontos ezzel foglalkozni, ha ilyen fájdalmas és felkavaró téma ez? Hiszen évtizedekkel ezelőtt sokkal nagyobb mértékben alárendelték magukat az emberek a külső elvárásoknak, mondhatnánk. Oké, de vajon boldog és önazonos életet éltek?

Mostanában egyre nyíltabban beszélünk a lelki sebeinkről. Ez elképzelhetetlen lett volna 100-200 évvel ezelőtt. Ha nagyanyánk kiállt volna és elmondja, hogy milyen nehéz az élete, hogy milyen sebeket szenvedett el a korábbi generációk mintái miatt, valószínűleg megvetették volna, és gyengének tartották volna, vagy egyszerűen bolondnak bélyegzik.

Viszont most abban a korban élhetünk, ahol erről egyre több szó esik. A mentálhigiéné egyre jobban előtérbe kerül, és a lelki sebeink feltárása egyre inkább bátorságnak és tisztulásnak tekintendő, nem pedig gyengeségnek és „bolondságnak”.

Mi vagyunk felelősek a saját jóllétünkért és a jövő generációjáért, és ha még nem is tudjuk teljesen megváltoztatni a családi mintáinkat, elkezdhetjük azok gyógyítását, bizonyítva önmagunknak, átadva a lányainknak annak a kultúráját, hogy ez megváltoztatható.

Nem önzőség, hanem öngondoskodás

Ha még bűntudattal is küszködve, de mégis úgy döntesz, hogy önmagadat választod, itt van pár módszer, amelyet érdemes lehet kipróbálni önmagad támogatására:

• naplózni, főleg a negatív gondolataidat - olykor meglepő és megdöbbentő visszaolvasni, hogy mennyire kritikusak és igazságtalanok tudunk lenni saját magunkkal,

• megtalálni a negatív gondolatok pozitív ellentettjét, amiket jól esne hallani,

• megnézni, hogy mik azok a napi tevékenységek, amelyekben kedvedet leled, és mi az, amire régóta vágysz, mégis halogatod,

• felülvizsgálni, hogy vajon tényleg az erődnek megfelelő terhet vállalod, ha túlvállalod magad, abból mit tudsz lerakni vagy elengedni,

• egy személyes "mantrát", megerősítő mondatot kitalálni magadnak, amely támogat téged akkor is, ha belül a bántó mondatok hangosodnak fel,

• megosztani az érzéseidet egy olyan személlyel, akiben megbízol vagy pszichológusi segítséget igénybe venni akár egyéni vagy csoportos formában.

Fontos tisztázni, hogy ezek az ötletek nem helyettesítik a pszichológiai tanácsadást vagy terápiát, de jó lehetőséget nyújtanak az önismeret fejlesztésére.

Ha úgy érzed, hogy megérintett a téma, pszichológusként szívesen kísérlek a saját érintettséged feldolgozásában.

A cikk konkrét szakirodalom felhasználása nélkül készült, de ha érdekel a téma, ezeknek az elméleteknek a mentén tudsz tovább tájékozódni:

• Kötődéselméletek – J. Bowlby, M. Ainsworth

• Internalizáció (a szülői hang belsővé válása) – pl. S. Freud, A. Bandura

• Transzgenerációs mintázatok – pl. M. Bowen, Orvos-Tóth N.

• Sématerápia, maladaptív sémák – J. Young

• Feltétel nélküli elfogadás – C. Rogers